Nem szeretem, hogy csínbe került a mi szarvasunk: az ország egyik fele áhítattal kitömött bálvánnyá merevíti, a másik meg nevet rajta – mindkét viselkedés képes halálos sebet ejteni a halhatatlannak hitt agancsoson. És túlságosan szeretem én ezt a szarvast ahhoz, hogy csöndben figyeljem, miként válik a megosztottság prédájává. Hiszen a nyelvtörténet valósága és a mondák igazsága megfér egymás mellett.

Miért székely írás és nem rovásírás? Milyen gyökerekre vezethető vissza? Hun? Szkíta? Netán magyar vagy székely találmány? Mikor keletkezett a legkorábbi emlék? Hol kerültek elő székely írással írt emlékek? Mi köze van Mátyás királynak a székely íráshoz? Hogyan alakult át a székely írás szerepe a 16. századtól, miért becsülték nagyra a 17–18. század neves magyar tudósai?

Mi köti össze a könyvimádó morva nemesifjút, a reneszánsz udvar megrendelésére krónikát szerző hivatalnokot, Isten szegénykéit meg a zseniális tudós és egyben kém talján grófot? Hogy jön a képbe a román származású, de magyarul és latinul író orgonaépítő és nyomdász szerzetes? Kevesen gondolnák: a székely írás iránti érdeklődés a közös bennük.

Az emberi gondolkodás és viselkedés alapvető egyezései és kulturális sokfélesége bontakozik ki, nyelvek és kultúrák születését, egymásra hatását, átalakulását, eltűnését látjuk. Együtt van benne a teljes kavalkád a neuronoktól az elme működésén át a kultúráig és a nagy társadalmi folyamatokig, s mindez állandó mozgásban. A valódi nyelv kaotikusnak tűnő világában minden benne van, ami az ember világában benne van, és rend van benne – de izgalmasan bonyolult rend. Vagy inkább rendek.