A magyarórának nem kell álmosítóan, végtelenül unalmasnak lennie. Ezt én sem mindig tudtam, sőt kevés tárgynak lett volna kevesebb esélye, hogy nyolcadik végén kedvencemnek mondjam, mint a magyarnak. Majdnem minden a magyar előtt volt a ranglistámon: elsősorban a matematika, a biológia, a kémia, a fizika, de még a rajz és a testnevelés is.

A nyelvtanóra nem jelentett kihívást, észre se nagyon vettem, hogy van, becsülettel elemeztem az ezredik mondatot is, egyedül azt nem értettem, minek akarnának – velem sikertelenül – bemagoltatni olyasmi definíciókat, hogy mi az alany meg az állítmány, és milyen szófajokkal fejezhető ki. Az irodalomóra ráadásul még lelombozóan untatott is: minden versben a mondanivalót meg a költői jelzőket keresgéltük, megtanultunk valamit a szerzők életéről, és persze olvasónaplót írtunk. Olvasni szerencsére sokkal korábban kezdtem, így az már mániámmá vált, mielőtt még az irodalomtanítás megakadályozhatta volna, hogy naponta és szenvedélyesen mászkáljak át a verbálisan teremtett világokba.

Gimnáziumban ezt az olvasási mohóságot kivéve minden megváltozott. Az már az első hetekben kiderült, hogy egészen extrém módon érdekel engem a nyelv. Továbbra sem a mondatelemzés, az továbbra is rutinosan elvégzett unalom maradt, de akkor már beszéltünk szövegről, pragmatikáról, és legfőképpen – nekem legfőképpen – nyelvtörténetről. Ehhez szükség volt rá, hogy magyartanárom egyáltalán megtartsa a nyelvtanórákat, és úgy tartsa meg, hogy semmit ne vegyünk észre abból, amit hosszú évekkel később elmondott nekem, nevezetesen hogy mindig utálta a nyelvtant.

Karácsonyra már tudtam, hogy én csakis nyelvtörténész akarnék lenni, semmi más. Csak hát ez problematikusnak tűnt, mert magyar szakon irodalmat is kell tanulni. Azt meg már mégse. Mert az irodalomórákkal akkor még mindig nem voltam közelebbi barátságban. Igaz, a költői jelzők meg a mondanivaló vadászata eltűnt, de az első félévben még nemigen tudtuk követni, mi történik az órákon, csak azt láttuk, hogy semmi köze ahhoz, ami korábban az irodalomórákat jellemezte. Mindenféle értékekről meg negatív értékekről volt szó, értékjelentésről, stílusokról és korszakokról.

Kísérleti tankönyvünk volt, alig értettünk belőle valamit, a többi magyartanár meg is szabadult tőle már másodiktól. A miénk persze nem. És igen jól tette, mert egy idő után belerázódtunk, és kiderült, hogy az irodalomról való beszéd nem föltétlenül szenvelgő hablaty a poétika magasztosságáról. Egy idő után helyére került az is, miért kellett – rögtön az első héten – megtanulnunk a Példák könyvéből a szöveggyűjteményben szereplő részt, akkora küzdelemmel, hogy egyes sorait ma is tudom – „elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb, jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni” (persze leginkább azért emlékszem rá, mert szép, „régies” volt a nyelve). Megértettük, miért cipelt a tanárnő a következő órára egy ósdi lemezjátszót és festészeti albumokat, miért hallgattunk Lisztet irodalomórán, miért nézegettünk festményeket, és miután gyorsan megtapasztaltuk, hogy a művészet gyakran dolgozik jól ismert alapmotívumokkal, a magyarul jóval a gimnázium után divatossá vált, a mémekről szóló elmélet korántsem tűnt egetrengetően új fölfedezésnek.

Másodikban már természetes volt, hogy mielőtt elkezdünk egy időszak irodalmával foglalkozni, jó megismernünk a kor történelmét, a korszak stílusjellemzőit és értékvilágát, irodalomfölfogását, szellemi irányzatait, tudományos álláspontját, fontosabb fölfedezéseit. Annak ellenére, hogy egy mű nem ezen ismeretektől függően szólít meg bennünket, vagy marad néma számunkra.

Mi köze mindennek egy magyar szakos tanároknak készített nyelvészetkönyvhöz? A gimnáziumi irodalomórákon fedeztük föl, hogy nem az a lényeg, hogy a szerző „mit akart kifejezni” – tudja a fene. A lényeg az, hogy nekünk mit mond a mű, egyáltalán mond-e bármit. Mit tudunk meg magunkról, mikor olvassuk, mit tudunk meg az emberi jellemekről, konfliktusokról, értékrendekről, kultúrákról, érzésekről és érzelmekről. Mitől érezzük úgy, hogy közünk van egy műhöz, rá tudunk-e erre mutatni a szövegben, a szöveg melyik eleme hív elő belőlünk kulturális vagy saját tapasztalaton nyugvó tudást. Miért van, hogy annyiszor írunk újra egy művet, ahányszor olvassuk. S minthogy részben – vagy akár teljesen – mindannyiunknak mást mondott egy-egy mű, ott tanultuk meg azt is, hogy ha valaki másképp közelít meg valamit, mint mi, akkor ne kinevessük, hanem figyeljünk oda, mit akar mondani. Átvenni nem kell a véleményét, de meghallgatni érdemes.

Az a nyelvészet, amelyről ebben a könyvben szó lesz, ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik, csak nem azzal, hogy a fiktív világ hogyan épül föl a nyelv segítségével, hanem hogy hogyan lehet képes a nyelv egyáltalán fiktív világok építésére; hogy a hétköznapokban mi mindent árul el a nyelv egy közösség, illetve egy-egy beszélő hagyományairól, értékrendjéről, beállítódásairól, a másik emberhez fűződő hatalmi viszonyairól, pillanatnyi helyzetértékeléséről. Azaz: hogyan bonthatók ki a társadalmi és kulturális viszonyok a nyelvből. De van ennek másik oldala is: a nyelv nem pusztán leképezi, hanem egyben konstruálja is a világunkat, nemcsak a fiktív világokat, hanem a ténylegeset is.

A Nyelv és társadalom témakör fontos része az osztatlan tanárképzés magyar szakos anyagának, hiszen az általános iskolák és a középiskolák kerettantervében is szerepel. A könyv tartalmának összeállításában természetesen figyelembe vettem, hogy a világszerte használt, túlnyomórészt angolszász szociolingvisztika-tankönyvek hogyan épülnek föl, ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy ne tévesszük szem elől, ez a könyv magyar anyanyelvűeknek készül, méghozzá olyanoknak, akik magyar szakos tanárnak készülnek, vagy már azok.

Ez a könyv kifejezetten tankönyvnek készült – eredetileg digitális változatban, az SZTE Mentor(h)áló 2.0 Programja (TÁMOP-4.1.2.B.2-13/1-2013-0008) számára –, ez határozza meg a szerkezetét. A tizennégy fejezetből a hetedik és az utolsó csak feladatokat tartalmaz, ezek azt a célt szolgálják, hogy az előttük szereplő részek anyagának elsajátítását ellenőrizhessük: a feladatok megoldása közben alkalmaznunk kell a fejezetekben lévő ismereteket. A könyvben vannak olyan utalások is, amelyek egy digitális tankönyvben természetesen jól kezelhetők, nyomtatott változatban nehézkesebben, de ezekről nem szívesen mondtam volna le, mert fontos illusztrációk, kiegészítések – filmek, illetve hanganyagok.

Az alfejezetekre bontás szigorúbb, áttekinthetőbb szerkezetet hoz létre, viszont ha az arányokat nem akarjuk megbontani, kevesebb teret hagy komplexebb összefüggések részletes elmagyarázására. Ebben az értelemben ez a könyv egyfajta „párja” a Határtalan nyelv című könyvemnek: abban az összefüggések megmutatásán volt a hangsúly, és jóval több példa és háttéranyag is szerepel benne, mint ebben – ennek a könyvnek tördeltebb fölépítése és szikárabb stílusa viszont segíthet elrendezni az ott olvasottakat.

A magyar szakos tanárokra szabott specifikumok beépítésében elsősorban azokat a tapasztalatokat hasznosítottam, amelyet 1994 és 2006 között a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán, magyar szakos tanárjelöltek szociolingvisztika előadásain, illetve szemináriumain szereztem. A könyv digitális változatának lektori munkáit Beregszászi Anikó végezte, köszönöm munkáját. Köszönöm Kontra Miklós megjegyzéseit is, neki külön köszönettel tartozom azért, hogy a tankönyvet a 2015/2016-os tanév őszi félévében a Károli Gáspár Református Egyetem „magyar mint idegen nyelv” tanári képzésének Nyelv, társadalom és a kultúra összefüggései c. kurzusa hallgatóival a gyakorlatban is kipróbálta. Köszönettel tartozom a kurzus hallgatóinak is megjegyzéseikért, javaslataikért, és természetesen a Krónika Nova Kiadónak a munkatársak rugalmasságáért és munkájáért.

Előszó

1. Nyelv és társadalom – mi közük egymáshoz?

• Nyelvi viselkedési szabályok
• Előíró és leíró szemlélet
• Eltérő nyelvszemléletek
• Nyelvi adatok és közösségi szerepvállalás
• A társasnyelvészet fontosabb vizsgálódási területei
• A társasnyelvészet kapcsolatai más területekkel

2. A társasnyelvészet módszertani alapjai

• Az empirikus nyelvészet alapfogalmai
• Mit vizsgálunk?
• A kutatás megtervezése
• Nagyobb magyar kutatások

3. Nyelvek és nyelvváltozatok

• Nyelv és nyelvek
• A nyelvváltozatok típusai a nyelvészeti leírásokban
• A nyelv változatosságának forrásai
• A nyelvváltozatok átmenetisége
• A sztenderd változat
• Az alapnyelv

4. Stílusváltozatok

• A stílusváltozat-skála
• A beszédrefigyelés mértékét befolyásoló tényezők
• A beszédtartományok
• A diglosszia
• Tegezés és magázás Udvariasság

5. Nyelvkontaktusok, nyelvcsere

• A kétnyelvűség jellemzői
• Kontaktusjelenségek
• A kontaktusok intenzitása
• Közvetítőnyelvek és a kreol nyelvek
• A nyelvcsere
• A magyar nyelv kontaktusváltozatai

6. Nyelv és identitás

• A nyelvváltozatok azonosítása
• Beszélőközösség
• Társas kapcsolathálózatok
• Nyelvi „érzelmek”
• A szleng

7. Kérdések, feladatok

8. A nyelvi változás

• Az evolúciós nyelvészet alapfogalmai
• A nyelv változásának vizsgálata
• A nyelvi változások terjedése
• A nyelvi változások beágyazottsága
• Nagy változási tendenciák
• Társas szemléletű nyelvtörténet

9. Az információs társadalom nyelvhasználata Félelmek és hiedelmek

• Az internetes és mobilos nyelvhasználat
• Az írásbeliség visszaszorulása
• Anyanyelv és globalizáció

10. Nyelv és gondolkodás

• Gondolkodás nyelv nélkül
• A gondolkodás hatása a nyelvre
• A nyelv hatása a gondolkodásra

11. Nyelv és hatalom

• Nyelvi manipuláció
• Hétköznapi hatalom a nyelvben
• Nyelvpolitika

12. Nyelvi diszkrimináció

• A nyelvművelés
• A nyelvi diszkrimináció mechanizmusa

13. Nyelvi hátrányos helyzet az iskolában

• Nyelvművelés az iskolában
• Gyakran javított „nyelvhelyességi hibák”
• A „nyelvhelyességi hibák” javításának gyakorlata
• Beszédmódbeli különbségek
• A nyelvművelés következményei kisebbségi helyzetben
• A magyartanár szerepe és felelőssége

14. Kérdések, feladatok

Ajánlott olvasmányok és irodalomjegyzék