Könyvek
Budapest: Typotex. 470p. 2011. ISBN: 978-963-2795-73-7
A kiadó oldala
Ismertetések, recenziók
  • Balog Iván: Társasnyelvészet (Sándor Klára: Határtalan nyelv). Forrás 2016/március 104–107.
  • Bán Magda: Rénszarvas vagy csodaszarvas? Új Könyvpiac, 2012. március, 18–19.
  • Csokonai Attila: Tények és mondák összhangja. Könyvhét 2012. május 4., 5–7.
  • Dénes Mihály: Egy nép a metafora csapdájában. KULTer.hu. 2012. december 29.
  • Erdélyi S. Gábor: Mik vogymuk? 168 óra. 2012. április 28.
  • Fejes László: Kibékíthetetlen-e az ellentét? Nyest 2012. február 6.
  • Huszár Ágnes: Sándor, Klára. Nyelvrokonság és hunhagyomány. Iskolakultúra 22/5. 2012: 100–101.
  • Kleyer Éva: Miről mesél anyanyelvünk története? Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Olvass bele. A kultúrakirakat. 2012. november 26.
  • Laakso, Johanna: Nyelvrokonság és hunhagyomány. [Sprachverwandschaft und Hunnentradition.] Finnisch-Ugrische Forschungen 61. 2012: 231–233.
  • Rab László: Szkíták, hunok, magyarok. Népszabadság, 2011. december 23.
  • Sherwood, Peter: Sándor, Klára. Nyelvrokonság és hunhagyomány. Rénszarvas vagy csodaszarvas? Nyelvtörténet és művelődéstörténet. [Linguistic Kinship and the Hun Tradition. Reindeer or Miracle Stag? The History of Language and the History of Culture]. Budapest: Typotex. 2011. Pp. 467. AHEA: E-journal of the American Hungarian Educators Association, Volume 5. 
  • Tedó: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Rénszarvas vagy csodaszarvas? Debrecen bár 2012. május 19.
  • Vásáry István: Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Rénszarvas vagy csodaszarvas? Nyelvtörténet és művelődéstörténet [Linguistic affinity and the Hun tradition. Reindeer or miracle stag? Historical linguistics and cultural history]. Budapest: TypoTEX, 2011. pp 468. Acta Linguistica Hungarica 60, 475–480.
A könyv előszava: Miért írtam ezt a könyvet?

„Az eredetmondák és genealógiai mesék egy nép politikai tudata számára sokkal többet jelenthetnek, mint az elfeledett vagy félreértett valóságos eredet.” Szűcs Jenő

„Hullatja levelét az idő vén fája. Pirossal versengő, rozsdaszínű és halk szavú sárga meg zöld levéllel terítve a pázsit. Lányaim, fiaim, nyújtsátok kezetek, üljünk a vén fa alá. Régi-régi időről, hajnalok hajnaláról mesélek most nektek. Messze-messze Napkeletre repülünk, kakukkfűillatú füves pusztaságba, ahol szilaj paripákon száguldoztak a puszta fiai, hívó kürtök szava zengett, s négy égtáj visszhangozta a deli vitézek harci kiáltását. Oda repülünk, ahol rettenthetetlen hősöket nevelt a szárnyas idő: bátor pillantású férfiakat, hős lelkű asszonyokat, akiknek tetteit ámulva csudálta a világ. Hol volt, hol nem volt, akkor az Idő fája, a Tetejetlen Fa is gyenge hajtás volt még...”

Gyerek legyen a talpán, aki ennek a beharangozónak ellen tud állni, elvégre minden virtuális érzékét bombázza a szerző, Komjáthy István a Mondák könyve bevezető soraival: színek, mozgás, kürtszó, fűszeres illatok, és akkor még nem is beszéltünk a lelki táplálék ígéretéről, hogy itt hősökről lesz szó, s ott vannak a képzeletnek fölajánlott csemegék is, a nagyon régmúlt, Napkelet, Tetejetlen Fa... Az nyilvánvaló, hogy engem elcsábított ez az egész gombolyagnyi mézesmadzag, mert nemcsak elolvastam, hanem később újraolvastam Puszta, Hunor, Keve, Attila és Álmos meséit. Aztán megismertem a történetek „komoly” változatait Lengyel Dénestől, kiderült az is, hogy a kezdő mondat Aranytól való – mint szintén kiderült: összetéveszthetetlenül. Azóta is lenyűgöz minden aranyszarvas-kép, így aztán megértem, ha valaki nem szívesen lép ki ebből az álomvilágból.

Nem sokkal később fölfedeztem egy másik, még izgalmasabb kalandozási módot: amikor a szerzők a magyar nyelv történetét vették alapul, hogy bemutassák a régiek életét. Ezt a másik megközelítést három nagyon emlékezetes könyvből ismertem meg, ezek a Bujdosó nyelvemlékeink, a Bábel örökében és A magyar szókincs regénye címet viselték, és annak ellenére, hogy valóban igen szórakoztató regényként lehet őket olvasni, nagyon pontosan mutatták be, mi a különbség az üres fantáziálás és a hiteles mese között. A nyelvtörténet mást mondott, mint a Tetejetlen Fa tövében mesélgető vén táltos, de szóba sem kerülhetett volna, hogy az ő mondáit kidobjam – csak éppen történelemből irodalommá értékelődtek át.

Ezt a könyvet azért írtam, mert nem vagyok biztos benne, hogy a két vonulat, a nyelvtörténet valósága és a mondák igazsága mindenkinek a fejében megfér egymás mellett. Pedig a nyelvészet és a művelődéstörténet tényei nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Összhangba hozható, hogy a magyar nyelv az urálinak (ezen belül finnugornak) nevezett nyelvekkel mutatja a legtöbb közös vonást, hogy a magyarok „török népként” érkeztek a Kárpát-medencébe, s hogy évszázadok óta hun eredetűnek tartják magukat. Ha valaki megkérdezné, hogy jó, de mi közöm nekem mások kognitív disszonanciáihoz, örüljek neki, hogy az én mentális uráli vadászom nem gyilkolta le a fejemben élő csodaszarvas-avatart, akkor nyilván bevallanám, hogy persze, azért is írtam ezt a könyvet, mert érdekel, amiről szó van benne, márpedig az ember arról olvas a legtöbbet, amiről éppen ír, és már nagyon régen akartam erről nagyon sokat olvasni. Minden fejezet témája külön-külön is lebilincselően izgalmas olvasmányokat vonz, de talán még érdekesebb azt megfigyelni, milyen forrásból származik egy-egy motívum, gondolat, hogyan alakult át, esett részekre, alakult újra, de már más hangsúlyokkal egésszé, hogyan szőtték bele a darabkákat más történetekbe. Ez létező és talán megbocsátható motiváció lett volna önmagában is. De a teljes igazság mégis az, hogy mintha csínbe került volna az én szarvasom: az ország egyik fele áhítattal kitömött bálvánnyá merevíti, a másik meg nevet rajta – mindkét viselkedés képes halálos sebet ejteni a halhatatlannak hitt agancsoson. És túlságosan szeretem én ezt a szarvast ahhoz, hogy csöndben figyeljem, miként válik a politikai polarizáció prédájává.

A korai magyar történelem a magyar közvéleményben mindig nagy érdeklődést váltott ki: részben mert a honfoglalás előtti idők története a magyar nemzeti identitás egyik legfőbb pillére, részben mert a 18. század végétől, tehát a modern nemzettudat kialakulásának kezdetétől éles viták tárgya a tudományos életen belül, s azon kívül is. A magyar olvasók mégsincsenek elkényeztetve e tárgyban: nincs olyan munka, amely egységben foglalkozna a korai magyar történelem nyelvészeti, történeti és művelődéstörténeti vonatkozásaival, s a részterületek ismeretterjesztő földolgozása is igen egyenetlen. Utoljára az 1940-es években születtek olyan kötetek, amelyek a magyar őstörténetet, illetve a hun-hagyományt kifejezetten a nagyközönséget megcélozva tárgyalták. Igaz, a korai magyar történelem rendre helyet kap a népszerűsítő történeti irodalomban, de a hol simábbra, hol döcögősebbre sikerült ismertetések elsősorban a történeti és régészeti vonatkozásokra figyelnek, másrészt a nyelvrokonságról, illetve a délibábosnak nevezett elméletekről összeállított kiadványok (ezekből több készült az utóbbi pár évtizedben) sokkal inkább egyetemi tankönyvként használhatók, mint afféle esti olvasmányként.

Ha a korai magyarság kultúrájáról és történetéről, illetve ezek későbbi értelmezésének változásairól akarunk többet tudni, időben és térben is nagy utat kell bejárnunk: meg kell ismerkednünk az összehasonlító történeti nyelvészet szabályaival, a hatalmas eurázsiai füves puszta népeinek történetével, a lovas nomád szerveződés, kultúra általános sajátosságaival, a korai magyar történelem írott és íratlan forrásaival, a középkori és humanista magyar művelődés jellemzőivel, a 18-20. századi magyar irodalom számos darabjával, ezek jelentőségével. Vagyis egységes keretben kell szemlélnünk a nyelvtörténet, a korai magyar történelem, a 13-20. század művelődéstörténete és a nemzeti identitás egymáshoz kapcsolódását. Egyetlen szerző számára, egyetlen kötetben lehetetlen ezt úgy megvalósítani, mintha csupa mélyfúró szakember mindenre kiterjedő figyelemmel és ennek megfelelő lábjegyzet-özönnel írna teljes polcot igénylő sorozatot. Dehát ennek a könyvnek nem is ez, nem is lehet ez a célja. Igyekeztem a legfrissebb nyelvészeti, történettudományi, régészeti, művelődéstörténeti irodalmat fölhasználni, eredményeiket összefoglalni, s ha úgy adódott, új javaslatokat, megközelítéseket is alkalmazni. Mindezt azonban kifejezetten tudománynépszerűsítő céllal akartam az olvasó elé tárni, ezért hiányoznak a megszokott tudományos apparátusnak az olvasást nehezítő elemei, a jegyzetek és a hivatkozások (kivéve persze a szó szerinti idézetek forrásainak megadását). A fölhasznált irodalom azonban szerepel a kötet végén, ez egyben további olvasmányokat is ajánl az olvasónak. Többségük nem a nagyközönség számára íródott, az érdeklődőknek mégis sokkal inkább érdemes ezeket olvasniuk, mint az interneten rájuk ömlő kétes kupacból kibogarászniuk azt az arányaiban keveset, amely nem a hamis nemzeti mítoszgyártás fölhozatalából származik.

Kevésbé zűrös, sokkal jobban adatolt, ideológiai-politikai értelemben sokkal kevésbé érzékeny korok történetét sem tudjuk a maguk teljességében megismerni. Azt a történészi felfogást tartom szimpatikusnak – mert ezt látom őszintének –, amelyik beismeri, hogy a történettudomány célja nem tud több lenni, mint hogy a rendelkezésre álló adatokból megalkossa a múlt legvalószínűbb értelmezését. Amelyik nem azt jelenti ki magabiztosan, hogy „így volt”, hanem azt mondja, hogy „leginkább talán így lehetett”. Amelyik nem elégszik meg azzal, hogy kopott kődarabok heverjenek a tárlókban, precíz, apróbetűs kis feliratokkal, hanem megépíti a kövek alapján elképzelt vár makettjét is, mert Humboldtot követve azt vallja, hogy az alap kétségkívül az empirikus kutatás, de intuíció és teremtő képzelet nélkül nem sokra jutunk. Az a történettudomány rokonszenves, amelyik legalább olyan fontosnak (ha nem fontosabbnak) tartja a hétköznapi emberek mindennapi életét, mikrotörténelmét, mint az uralkodók tetteit, csaták dátumait és hadvezérek nevét, anélkül persze, hogy tagadná azoknak a történéseknek a fontosságát, amelyek egy-egy jól ismert, kiemelt szereplő alakja köré sűrűsödnek. Amelyik nem tetszeleg az objektivitás pózában, mert tudja, hogy az emberi elme alkotása csak szubjektív lehet, nemcsak a művészet, hanem a tudomány is. Mindez természetesen nem csak a szoros értelemben vett történettudományra, hanem a nyelv-, mentalitás- és művelődéstörténetre is érvényes.

És egyáltalán nem jelenti azt, hogy az adatokat, forrásokat, működési szabályosságokat figyelmen kívül hagyhatjuk, mert úgy könnyebb érdekes sztorit írni, sőt azt sem jelenti, hogy mindenki úgy értelmezheti az adatokat, ahogyan kedve szottyan, vagy ahogyan érdeke diktálja. Ne felejtsük el: bár a történész és a művész alkotásmódja korántsem áll olyan távol egymástól, mint sokan hirdetik, azért azonosnak nem azonos. A művészt semmi sem korlátozza, a kutatót igen, mert ő nem pusztán valamilyen történetet akar kitalálni, hanem azt akarja megtalálni, amelyik a legközelebb állhatott a valósághoz. A szubjektivitás elismerése pedig nem jelenti, hogy ne kellene legalábbis törekednünk az elfogulatlan szemlélődésre. Egyben óvatosságra int, mert hiszen akkor azt sem felejthetjük el, hogy más korokban sem kevésbé a jelen érdekei és látásmódja alakította a történetírást, mint ma – éppen ezért egyetlen forrás sem értékelhető megfelelő forráskritika nélkül, anélkül, hogy földerítenénk a forrás keletkezésének kulturális és politikai kontextusát.

A történelem tehát az elérhető források alapján legvalószínűbb, legkevésbé ellentmondásos és legkevésbé töredékes történet, amit rekonstruálni tudunk. A honfoglalás előtti korokat illetően nem ritka, hogy még ilyenből is több van, ezeket általában megemlítem, de olykor kénytelen voltam választani közülük, ha nem akartam, hogy a könyv olvasói az elvarázsolt kastély tükörlabirintusában érezzék magukat. Igazán nem ijesztgetésnek szánom, de enélkül is éppen elég ingoványon kell valahogyan átkelnünk – ezt azonban az ember tudomásul veszi, ha egyszer úgy döntött, hogy az örökké a gázlók környékén kódorgó szarvast követi.

Segítségképp, hogy merre is haladunk majd: a bevezető fejezet után először a nyelvrokonság mibenlétével foglalkozunk, azzal, mit is jelent valójában az a nyelvészeti kijelentés, hogy két nyelv „rokon”, s leleplezzük a félreértések fő okát, a családfa-metaforát. A következő fejezetek azt a történeti-kulturális környezetet mutatják be, amelyben a honfoglalás előtti magyar történelem zajlott. A nomadizmus és az eurázsiai steppe korai történetének általános ismertetését azoknak a népeknek a bemutatása követi, amelyek valamilyen módon szerepet kaptak a magyarság életében: vagy úgy, hogy érintkeztek, s különböző mértékben, de etnikailag is keveredtek vele (pl. a bolgárok, onogurok, kazárok, alánok), vagy úgy, hogy a magyar kultúrában fontos szerepet játszó népekről van szó (pl. szkíták, hunok, türkök).

A kötet következő nagy egysége a magyarság kialakulását, vándorlásának állomásait, letelepedés előtti kultúráját, történetét, az ezekre vonatkozó forrásokat, valamint a magyar nyelvet ért igen jelentős török hatást mutatja be. A könyv zárófejezetei a korai magyar történelem művelődéstörténeti szerepével foglalkoznak: hogyan alakult ki a hun-hagyomány, és miben tér el a hunok nyugati legendáitól, hogyan erősödött föl a hun-magyar származás tudata a humanizmus korában, s milyen szerepet kapott a 18-20. századi magyar irodalomban és művészettörténetben. Az utolsó fejezetben példát kapunk arra, hogyan egyeztethető össze a nyelvészeti tények és a hagyomány tisztelete, s talán közelebb jutunk a megoldáshoz azt illetően is, honnan jött ez a mi szarvasunk, mondái miért voltak olyan népszerűek, alakja miért olyan elterjedt a steppei népek kultúrájában.

És még valami nagyon fontos. E könyv abból a sorozatból született, amelyet 2010. júniusa és karácsonya között írtam a Galamus című lap számára. Köszönöm a főszerkesztőnek, Mihancsik Zsófiának, hogy megértő volt akkor is, amikor egy-egy hosszabb részt csak a megjelenés előtt pár órával tudtam neki elküldeni, s külön köszönöm a szövegbe illesztett képeket – ezeket a kötetben sajnos nem láthatjuk. Köszönet illeti a Galamus-csoport tagjait türelmükért és érdeklődésükért, mellyel írásaimat fogadták, és köszönöm a Galamus olvasóinak a biztató visszajelzéseket.

Volt néhány különleges elő-olvasóm is. Különösen megtisztelő volt Ilia Mihály Tanár Úr figyelme, Kincses-Nagy Éva értő támogatása, szintén köszönettel tartozom Balázs Mihály és Felföldi Szabolcs megjegyzéseiért. És vannak, akiket itt név szerint nem említek, de akik tudják, hogy odafigyelésük, „igazi olvasói” lelkesedésük sokat jelentett a könyv írása közben, olyannyira, hogy ebben az értelemben akár lelki szerzőtársnak is tekinthetjük őket.

Köszönet illeti azokat a kiváló magyar orientalistákat és történészeket, régészeket, művelődéstörténészeket is, akik munkája révén elsőrangú szakirodalom áll a korai magyar történelemmel, nyelvvel komolyan foglalkozni szándékozók rendelkezésére – könyvem fejezetcímeinek javarésze éppen ezért viseli meghatározó monográfiák címét. Természetesen nem minden jelentős mű kaphatott ilyen kiemelt utalást a könyvben, szerencsére sokkal több van belőlük, mint ahány fejezet itt következik. A jóval bővebb listát az irodalomjegyzék tartalmazza.

Tartalomjegyzék
  • Miért írtam ezt a könyvet? 7
  • Elzárkózás a nemzeti hagyománytól 12
  • A madár nem ornitológus 30
  • Fatum Morganum 45
  • Kis csodabogár-határozó 59
  • A metafora rabságában 69
  • A magyarság bölcsőjénél 80
  • Az ismeretlen Belső-Ázsia 91
  • Az ókori Kína ellenségei 107
  • Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig 119
  • Attila és hunjai 137
  • „Szavaimat jól halljátok...” 152
  • A gyűrűk ura 168 Kazár szótár 183
  • Magna Hungariától Magna Hungariáig 203
  • A honfoglaló magyarság kialakulása 215
  • Múlt idők története 230
  • A honfoglaló magyar nép élete 242
  • A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van 264
  • A magyarok bejövetele 285
  • Isten kardja Isten ostoránál 303
  • A csodaszarvas nyomában 321
  • Sóvárgott jövő a múlt tükrében 345
  • A Kelet népe 365
  • Magyar őshazák és magyar őstörténészek 391
  • Nemzet és történelem 413
  • Függelék 437

 

kapcsolat
SZTE BTK, 6722 Szeged, Egyetem u. 2.

sandork@hung.u-szeged.hu
altdh@primus.arts.u-szeged.hu