A székely írás az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb „tudományos bulvár”-témája – valóban ellenőrizhető tudományos állításokon nyugvó munka azonban sajnos csak elvétve jelent meg róla ugyanebben az időszakban. A székely írás emlékei nincsenek összegyűjtve, nem mindegyik van közülük megfelelően elérhető módon publikálva, mindezek pótlása, egy modern forráskiadás a magyar kutatás nagy adóssága – utoljára 1915-ben készült ilyen gyűjteményes forráskiadás.

Az elmúlt 20 év politikai-társadalmi jelenségei között kitüntetett szerepet kapnak a magyarságszimbólumok, ezek használata, illetve a szimbólumértékük újradefiniálására tett törekvések. A székely írás az egyik legjelentősebb ezek között a szimbólumok között, a 21. századi Magyarországon betöltött szerepe, a körülötte kialakuló szubkultúrák, ezek egymás közötti viszonyainak szociológiai–antropológiai leírása önmagában is jelentős új tudományos eredmény lehet, de mivel e csoportok társadalmi szerepe, befolyása jelentősen megerősödött az utóbbi időben, s a magyar társadalmat korábban jellemző politikai struktúrákat is átírta, így tanulmányozása a szociológusok, politikatudománnyal foglalkozók érdeklődésére is számot tarthat. Ráadásul a székely írás használatának története, művelődéstörténeti szerepe, ennek változása – a humanizmus korától a peregrinus diákok bejegyzésein és a nemzetté formálódás korán át a 20. századi átpolitizálódásig, majd az ezredforduló körüli újraéledésig – teljességgel földolgozatlan.

A magyar tudománypolitika szempontjából azért jelentős a kutatás és a tervezett monográfia, mert a székely írás és gondolati holdudvara (nyelvrokonság, hunhagyomány, „néprokonság” stb.) a dilettánsok által legkedveltebb területek egyike, válasz pedig nemigen érkezik a tudományosság részéről ezek ellen a teóriák ellen – a tudományos ismeretterjesztés, ha lehet, még rosszabbul áll e téren, mint az akadémiai tudományosság.